Egy isten rabszolgája - Mirai Nikki fanfiction

A történet, ahogy azt majd látni fogjátok, más véggel zárja le teljesen az eredeti Mirai Nikki-t. Eszerint Amano Yukiteru megölte Gasai Yuno-t, és Akise Aru, akinek a szemszögéből írtam ezt a történetet, életben maradt, és Yukiteru mellett maradt, aki istenné vált.

Mindig is tudtam, hogy Amano Yukiteru nem tart többre egy Gasai Yuno pótléknál. Mégis ahányszor csak újra szembesültem ezzel, majd megőrjített a fájdalom…

~~~

- YUNO!!! – megint a naplóját nézegeti… Napról napra rosszabbodik a helyzet… Pár perccel az első kiáltás után megjelenik előttem, és Gasai-san nevét hajtogatva, bőgve magáévá tesz. Már kezdek belefáradni… Az az Amano Yukiteru, akit én szeretek, vagyis inkább szerettem, teljesen kiveszett belőle. Az első alkalmakkor érzett dühöm lassan sajnálattá alakult, majd az is elveszni látszott. A testemen kívül úgy érzem, minden emberiességem már a múlté… Mint egy élettelen valami, vonaglok alatta, még csak át sem érezve a gyönyört. Üres vagyok. Mintha csak egy bábu lennék, aki semmi egyébre sem való… Mi értelme ennek a létnek? Yukiteru-kun nem tehet magáért semmit, hiszen Yuno azt akarta, hogy istenné váljon. Mégis ezek után hogy lenne képes eldobni az egészet? Őrült módjára viselkedik. Ez az őrület idővel tudom, hogy engem is felemészt… Nem akarom kivárni azt a napot. Azonban nem tehetek semmit, hiszen Yukiteru-kun minden lépésemről tud… Bár nem tudhatom, tart e annyira, hogy megakadályozzon az öngyilkosságban. Félek. Félek, hogy semmit se lépne, hogy megmentsen… De az erőm fogytán. Szinte már hulla vagyok… - ARU! – ragadott meg a torkomnál, és az érzéketlenül szürke, hirtelen teremtett falak egyikéhez szorított. A karjaim automatikusan az életemet próbálva menteni kulcsolódtak a fojtogató kézre.

- Yukiteru…kun… - préseltem ki a maradék levegővel a nevet, mellyel még hagytam magam hamis reményekben ringatni.

- Megmondtam, hogy hívj YUKKI-nak! – a fejem a falhoz csapódott. Éreztem, ahogy finoman vér csordul le a nyakamon. Már teljesen hozzászoktam ehhez a részhez, de ha elsőre megteszem ezt neki, akkor a folytatásban még jobban zokog a bensőm…

- Yukki… - engedett a szorításon, mire a talajra rogyott a testem. Szédültem. Bár ismertem a következő követelését, képtelen lettem volna megtenni…

- Nézz Rám! – egy jól irányzott rúgással elérte, hogy a mellkasomba szoruljon a levegő egy pillanatra, mire összerándulva köhögni kezdtem – Azt mondtam, nézz Rám! – mikor már nem használja az én nevem, biztosra vehetem, hogy lassan átlép az álomképébe. A derekam átkarolva, zárt, könnyes szemekkel közelebb hajolt, és csókolni kezdett. Tudom, hogy ez a szörnyeteg már nem ugyanaz az ember, akit szeretek, de az illata, az arca és a csókja akkor is emlékeztet a régi önmagára… - Yuno… - suttogta a könnyeivel küszködve – Szeretlek, Yuno… - vajon ha ez az egész nem történik a múltban, hallhattam volna valaha is Yukiteru-kun szájából, hogy Szeretlek, Aru…? Nem. Ha nincs ez a játék, én sem vagyok. Deus! Hogy lehettél hozzám ilyen kegyetlen!? – Yuno… - az ajkait finoman vezetgette a nyakamon végig, majd hirtelen az ölébe vont. Gasai-san nevét ismételgetve tágítani kezdett. A könnyeim nem emiatt eresztettem el, hanem a lelkemnek okozott fájdalomtól… - Szeretlek, Yuno! – fektetett el, majd fölém mászva csókolni kezdett. Aztán minden gond nélkül lassan eggyé váltunk. Yukiteru-kunt már az sem zavarja, hogy férfi vagyok… Minden alkalommal ugyanaz a póz, ugyanaz a végrehajtás. Ugyanúgy elvárja, hogy remegő hangon azt mondogassam neki; „Yukki… Yukki… Yukki…”. Egyszerűen kifogytam. Nem vagyok képes sokáig folytatni ezt… - Yuno… - mélyedt el bennem amennyire csak képes volt, majd elélvezett. Egy érzelmes csók bezárásképp, majd Gasai-san nevének emlegetése, míg egyszer csak fapofával el nem tűnik…

Aztán egy nap eljutottam oda, hogy valóban úgy döntsek, végzek magammal… Ha nem állít meg, a fájdalom ugyan kínoz addig, míg meg nem szűnik a tudatom, de utána szabad leszek! Ha pedig megment… Mégis mit éreznék? Boldog lennék?

Zsebre tett kézzel sétálgattam az előző világ megmaradt darabjai között. Milyen nosztalgikus is… Ideköt minden jó emlékem: a szerelmem és a barátok, akiket a szerelmem ölt meg... Hát nem nevetséges, hogy épp én maradtam meg mindegyikük közül?! Én, aki még csak nem is valóságos személy ezen a világon?!

Azt hiszem, elértem azt a pontot, amit nem szerettem volna: kezd eluralkodni rajtam az őrület! Tennem kell valamit ellene! Egy ház oldalának dőlve szedtem fel egy karót a földről. Fémkaró lehetett, de mára tompa és rozsdás. Mi lesz számomra ez a fájdalom a többivel szemben? Akaratlanul is keserűen elvigyorodok. Miért nem tettem meg eddig?

De ahogy magam elé tartottam, Yukiteru-kunt láttam meg előttem állni. Nem mondott semmit, csak nézett rám. Nagyot nyelve beszédre nyitottam a számat:

- Itt foglak hagyni! Szabad leszek! Itt fogsz meghalni egyes egedül! – szinte vihogtam a képébe, mint egy valódi őrült… Ő pedig némán állt tovább és figyelt – Nem érted? Itt fogsz megpusztulni egymagad! – még mindig semmi reakció… Behunytam a szemeimet és éreztem, ahogy a szám széle a vigyorból legörbül, miközben folytatom az ordítást – Nem akarsz megmenteni, hogy veled maradjak?! – nem tett semmit még most sem… - Mondd, hogy szeretsz, és itt maradok örökre! – néma csend. Felnézek, de még mindig egy helyben áll, és szánakozva figyel. Meg kell tennem… de a karjaim remegnek. Képtelen vagyok megölni magam! – Mondd, hogy szeretsz!!!

- Én csakis Yuno-t szeretem – a szavai mélyebbre fúródtak belém, mint amennyire ez a karó képes lenne. Remegve rogytam össze.

- MIÉRT?!

- Tudtam, hogy nem teszed meg… - fordított hátat nekem, mire erőt éreztem a karjaimban, és egy erőteljes mozdulattal a rozsdás fémdarabot magamba szúrtam. A fájdalom szinte semmi volt. És ahogy a tekintetem elhomályosodott, csak annyit láttam, ahogy Yukiteru-kun hátrapillant rám, és könnyes szempárral, szomorúan elmosolyodik…

Üres ígéret...

Üres ígéret...

Emlékszem a hófehér bőrére. Bársonyos volt, akár egy gyereké. A haja puha és selymes. Mikor átöleltem a testét, szinte attól féltem, ha túl erősen szorítom, összeroppantom. Olyan apró volt és mégis annyira, de annyira drága nekem! Kék szemei mindig ragyogtak, ahányszor csak láttam. A hangja olyan félénk és halk volt mindig. Egyfolytában mosolygott rám. Mikor romlott az állapota, és bementem látogatni, akkor is ugyanolyan meleg mosollyal fogadott. Mikor este későn értem haza, a kanapén ülve szuszogott, de amint felriadt az ajtónyitásra, rögtön mosolyra váltott, és úgy mondta „Isten hozott”. Bármikor mellettem volt, elöntött a forróság. Vele bárhol otthon éreztem magam. Ő jelentette számomra a mindent! Ha semmim se maradna a világon, csak Ő, akkor is boldog lehetnék!

Stephan Bräuer vagyok, harmincnégy éves német szabadúszó, bizonytalan anyagi helyzettel. Sosem forogtam jó körökben, árvaházban nevelkedtem, így számomra a megmentésem volt, mikor a ’30-as években alkalmi munkaként felügyelnem kellett egy nálam hat évvel fiatalabb, beteges srácra. Elég bizalmatlanok voltak velem, míg ott dolgoztam, kivéve egy embert… az Audouard család jómódú, Franciaországból származó dinasztia volt. A négy fiú hatalmas hagyaték várományosa volt… a gond csupán azzal volt, hogy a legkisebb, Fritz Audouard egészsége roppant labilis volt. Aznap, mikor először találkoztunk, ledöbbentett a srác látványa! Hatalmas, gyönyörű szobában feküdt egy mesterien faragott ágyon, azonban az arca annyira hűvös és életunt volt… A szemei táskásak és sötétek voltak. A bőre halványabb, mint a frissen meszelt fal. Mindig a magam javára cselekedtem és önzőn kihasználtam az emberek pártfogását felém. De mikor megpillantottam Fritzet… Úgy éreztem, segítenem kell rajta! A családja egyre inkább a problémát látta a fiúban… Milyen érzés lehet ez neki? Mármint… nekem sose volt igazi családom, azonban… ha lett volna, milyen szörnyű lehetett volna, ha már az sem igazán érdekli őket, mi van velem? Hozzá csak felfogadnak egy ápolót, aztán lesz vele, ami lesz? Az érzés, hogy ez a kissrác tizenévesen úgy tekint az életre, mint szenvedés… Egyszerűen összeszorul tőle a mellkasom. Sose hittem volna azelőtt, hogy képes leszek félretenni az önös érdekeim; túlórázni, hogy ne maradjon egyedül, a fizetésem olyan dolgokra költeni, amiket neki adok, és bőven túllépni a munkakörömet… Csak az lett volna a feladatom, hogy a házban vagyok, és ha szüksége van rám, és hív, rögtön segítek neki. Ehhez képest minden percem Vele töltöttem. Idővel az ölemben vittem ki a kertbe, majd mikor képes volt újra talpra állni, már csak mint támaszték, tartottam Fritzcel. Mivel elég műveletlen voltam hozzá képest, pár hónap után tanítani kezdett, és a családját arra kérte, hadd maradjak örökre Vele.

Habár az egészsége sosem lett annyira jó, mint egy átlagemberé, hihetetlen fejlődés ment végbe benne! Persze, talán nem is kell mondanom, hogy kettőnk között valami erősebb szál is kialakult ez időkben, ami végeredményben egészen közeli kapcsolatot alakított ki köztünk… Az Audouard-család természetesen amint rájött erre, kiűztek a házukból... De Fritz bizonyította a szerelmét felém. Megtagadta az örökségét és minden pénzügyi segítséget a szüleitől, csak hogy velem lehessen. Így is vette fel végül új családnévként a Weißt. És bár komoly nehézségekkel járt, hogy az eddigi keresetemből kell fenntartanom magunkat, hiszen Fritz nem igazán nehézmunkába illő ember, mégis eléldegéltünk boldogan egy kis lyukban, egy tengerpartközeli kisvárosban. Továbbra is kis időtartamú munkákat vállaltam, míg a srác otthon volt, vagy tanított. Művelt emberként, akadt néhány fiatal, akik fizettek neki egy kis tudásért. Ezekkel általában jobban is keresett, mint én komoly, fizikai munkával…

Aztán ’39-ben nem sokkal, hogy feljebb kapaszkodhattunk a ranglétrán, és rendes életet kezdhettünk volna élni, egy szép házban, egy igazi városban, behívtak katonának… Persze Fritz nem vonulhatott be az egészségi állapota miatt, azonban én, mint életerős, harmincas férfi…

Élénken él bennem az emlék, ahogy a srác az együtt töltött évek után, újra sírva fakad. Nem akarja, hogy bevonuljak. Nem akarja, hogy egyedül hagyjam, mikor végre minden kezd jobbá lenni. Nem akarja, hogy így érjen véget a kapcsolatunk. Én pedig voltam olyan bohó és felelőtlen, hogy azt ígértem Neki: „Nincs mitől tartanod, Fritzie! Mindenképp visszajövök Hozzád!”. Ő pedig azt mondta, várni fog Rám…

De mégis, hogy teljesítsem az ígéretem, mikor itt fekszem egy árokban? A felkavarodott por érzem, ahogy a torkomra ülepszik. Nem rég egy gránát beomlasztotta az árkot, én pedig félájultan fekszem valahol az alján, a törmelék között. Porból lettél, porrá leszel, mi? Vért köhögök. Nehéz a tüdőm. A nemrég a kezemben szorongatott fegyver méterekre tőlem. Egyetlen golyót se lőttem ki belőle. Mégis mi jogon tehettem volna? Emberekre lövöldözzek? Milyen elfuserált világban élünk, hogy ilyet tegyek?! Valami szúrja az oldalam… Biztos a robbanás következtében szállt belém valami.

- Annyira sajnálom, Fritzie… - nézek fel, de a levegőben kavargó portól nem látom az eget. A szemeim könnyek mardossák, ami akár az engem körbeölelő füst, gáz és por keverékétől is lehet. A fél kezem beszorult. Érzem, ahogy próbálom megmozdítani. A másikkal nagy nehezen előhalászom egy zsebemből az egyetlen tárgyi emlékem, amit magammal hozhattam. A képen Fritz van. Még akkor készült ez a fekete-fehér fotó, mikor Fritz Audouard ápolójaként dolgoztam… Azonban Ő semmit sem változott! Még mindig ugyanilyen gyerekarca van. Keserűen elmosolyodok. A szíve is ugyanolyan gyermeteg még… Egy társamat megkértem még az első közös bevetésünk előtt, hogyha bármi bajom esne, írjon neki a nevemben további leveleket. Félek, hogy nem viselné el az igazságot… - Bocsáss meg, Fritzie… - az ajkaim óvatosan a képhez érintem, aminek a papírja rögtön átnedvesedik a vértől. De már nem zavar. A tudatom eltompul, ahogy az ájulás maga alá gyűr. Az elnehezedett légzésem lassan leáll. Ég Veled, Fritzie!