Üres ígéret...

Üres ígéret...

Emlékszem a hófehér bőrére. Bársonyos volt, akár egy gyereké. A haja puha és selymes. Mikor átöleltem a testét, szinte attól féltem, ha túl erősen szorítom, összeroppantom. Olyan apró volt és mégis annyira, de annyira drága nekem! Kék szemei mindig ragyogtak, ahányszor csak láttam. A hangja olyan félénk és halk volt mindig. Egyfolytában mosolygott rám. Mikor romlott az állapota, és bementem látogatni, akkor is ugyanolyan meleg mosollyal fogadott. Mikor este későn értem haza, a kanapén ülve szuszogott, de amint felriadt az ajtónyitásra, rögtön mosolyra váltott, és úgy mondta „Isten hozott”. Bármikor mellettem volt, elöntött a forróság. Vele bárhol otthon éreztem magam. Ő jelentette számomra a mindent! Ha semmim se maradna a világon, csak Ő, akkor is boldog lehetnék!

Stephan Bräuer vagyok, harmincnégy éves német szabadúszó, bizonytalan anyagi helyzettel. Sosem forogtam jó körökben, árvaházban nevelkedtem, így számomra a megmentésem volt, mikor a ’30-as években alkalmi munkaként felügyelnem kellett egy nálam hat évvel fiatalabb, beteges srácra. Elég bizalmatlanok voltak velem, míg ott dolgoztam, kivéve egy embert… az Audouard család jómódú, Franciaországból származó dinasztia volt. A négy fiú hatalmas hagyaték várományosa volt… a gond csupán azzal volt, hogy a legkisebb, Fritz Audouard egészsége roppant labilis volt. Aznap, mikor először találkoztunk, ledöbbentett a srác látványa! Hatalmas, gyönyörű szobában feküdt egy mesterien faragott ágyon, azonban az arca annyira hűvös és életunt volt… A szemei táskásak és sötétek voltak. A bőre halványabb, mint a frissen meszelt fal. Mindig a magam javára cselekedtem és önzőn kihasználtam az emberek pártfogását felém. De mikor megpillantottam Fritzet… Úgy éreztem, segítenem kell rajta! A családja egyre inkább a problémát látta a fiúban… Milyen érzés lehet ez neki? Mármint… nekem sose volt igazi családom, azonban… ha lett volna, milyen szörnyű lehetett volna, ha már az sem igazán érdekli őket, mi van velem? Hozzá csak felfogadnak egy ápolót, aztán lesz vele, ami lesz? Az érzés, hogy ez a kissrác tizenévesen úgy tekint az életre, mint szenvedés… Egyszerűen összeszorul tőle a mellkasom. Sose hittem volna azelőtt, hogy képes leszek félretenni az önös érdekeim; túlórázni, hogy ne maradjon egyedül, a fizetésem olyan dolgokra költeni, amiket neki adok, és bőven túllépni a munkakörömet… Csak az lett volna a feladatom, hogy a házban vagyok, és ha szüksége van rám, és hív, rögtön segítek neki. Ehhez képest minden percem Vele töltöttem. Idővel az ölemben vittem ki a kertbe, majd mikor képes volt újra talpra állni, már csak mint támaszték, tartottam Fritzcel. Mivel elég műveletlen voltam hozzá képest, pár hónap után tanítani kezdett, és a családját arra kérte, hadd maradjak örökre Vele.

Habár az egészsége sosem lett annyira jó, mint egy átlagemberé, hihetetlen fejlődés ment végbe benne! Persze, talán nem is kell mondanom, hogy kettőnk között valami erősebb szál is kialakult ez időkben, ami végeredményben egészen közeli kapcsolatot alakított ki köztünk… Az Audouard-család természetesen amint rájött erre, kiűztek a házukból... De Fritz bizonyította a szerelmét felém. Megtagadta az örökségét és minden pénzügyi segítséget a szüleitől, csak hogy velem lehessen. Így is vette fel végül új családnévként a Weißt. És bár komoly nehézségekkel járt, hogy az eddigi keresetemből kell fenntartanom magunkat, hiszen Fritz nem igazán nehézmunkába illő ember, mégis eléldegéltünk boldogan egy kis lyukban, egy tengerpartközeli kisvárosban. Továbbra is kis időtartamú munkákat vállaltam, míg a srác otthon volt, vagy tanított. Művelt emberként, akadt néhány fiatal, akik fizettek neki egy kis tudásért. Ezekkel általában jobban is keresett, mint én komoly, fizikai munkával…

Aztán ’39-ben nem sokkal, hogy feljebb kapaszkodhattunk a ranglétrán, és rendes életet kezdhettünk volna élni, egy szép házban, egy igazi városban, behívtak katonának… Persze Fritz nem vonulhatott be az egészségi állapota miatt, azonban én, mint életerős, harmincas férfi…

Élénken él bennem az emlék, ahogy a srác az együtt töltött évek után, újra sírva fakad. Nem akarja, hogy bevonuljak. Nem akarja, hogy egyedül hagyjam, mikor végre minden kezd jobbá lenni. Nem akarja, hogy így érjen véget a kapcsolatunk. Én pedig voltam olyan bohó és felelőtlen, hogy azt ígértem Neki: „Nincs mitől tartanod, Fritzie! Mindenképp visszajövök Hozzád!”. Ő pedig azt mondta, várni fog Rám…

De mégis, hogy teljesítsem az ígéretem, mikor itt fekszem egy árokban? A felkavarodott por érzem, ahogy a torkomra ülepszik. Nem rég egy gránát beomlasztotta az árkot, én pedig félájultan fekszem valahol az alján, a törmelék között. Porból lettél, porrá leszel, mi? Vért köhögök. Nehéz a tüdőm. A nemrég a kezemben szorongatott fegyver méterekre tőlem. Egyetlen golyót se lőttem ki belőle. Mégis mi jogon tehettem volna? Emberekre lövöldözzek? Milyen elfuserált világban élünk, hogy ilyet tegyek?! Valami szúrja az oldalam… Biztos a robbanás következtében szállt belém valami.

- Annyira sajnálom, Fritzie… - nézek fel, de a levegőben kavargó portól nem látom az eget. A szemeim könnyek mardossák, ami akár az engem körbeölelő füst, gáz és por keverékétől is lehet. A fél kezem beszorult. Érzem, ahogy próbálom megmozdítani. A másikkal nagy nehezen előhalászom egy zsebemből az egyetlen tárgyi emlékem, amit magammal hozhattam. A képen Fritz van. Még akkor készült ez a fekete-fehér fotó, mikor Fritz Audouard ápolójaként dolgoztam… Azonban Ő semmit sem változott! Még mindig ugyanilyen gyerekarca van. Keserűen elmosolyodok. A szíve is ugyanolyan gyermeteg még… Egy társamat megkértem még az első közös bevetésünk előtt, hogyha bármi bajom esne, írjon neki a nevemben további leveleket. Félek, hogy nem viselné el az igazságot… - Bocsáss meg, Fritzie… - az ajkaim óvatosan a képhez érintem, aminek a papírja rögtön átnedvesedik a vértől. De már nem zavar. A tudatom eltompul, ahogy az ájulás maga alá gyűr. Az elnehezedett légzésem lassan leáll. Ég Veled, Fritzie!