Egy isten rabszolgája - Mirai Nikki fanfiction

A történet, ahogy azt majd látni fogjátok, más véggel zárja le teljesen az eredeti Mirai Nikki-t. Eszerint Amano Yukiteru megölte Gasai Yuno-t, és Akise Aru, akinek a szemszögéből írtam ezt a történetet, életben maradt, és Yukiteru mellett maradt, aki istenné vált.

Mindig is tudtam, hogy Amano Yukiteru nem tart többre egy Gasai Yuno pótléknál. Mégis ahányszor csak újra szembesültem ezzel, majd megőrjített a fájdalom…

~~~

- YUNO!!! – megint a naplóját nézegeti… Napról napra rosszabbodik a helyzet… Pár perccel az első kiáltás után megjelenik előttem, és Gasai-san nevét hajtogatva, bőgve magáévá tesz. Már kezdek belefáradni… Az az Amano Yukiteru, akit én szeretek, vagyis inkább szerettem, teljesen kiveszett belőle. Az első alkalmakkor érzett dühöm lassan sajnálattá alakult, majd az is elveszni látszott. A testemen kívül úgy érzem, minden emberiességem már a múlté… Mint egy élettelen valami, vonaglok alatta, még csak át sem érezve a gyönyört. Üres vagyok. Mintha csak egy bábu lennék, aki semmi egyébre sem való… Mi értelme ennek a létnek? Yukiteru-kun nem tehet magáért semmit, hiszen Yuno azt akarta, hogy istenné váljon. Mégis ezek után hogy lenne képes eldobni az egészet? Őrült módjára viselkedik. Ez az őrület idővel tudom, hogy engem is felemészt… Nem akarom kivárni azt a napot. Azonban nem tehetek semmit, hiszen Yukiteru-kun minden lépésemről tud… Bár nem tudhatom, tart e annyira, hogy megakadályozzon az öngyilkosságban. Félek. Félek, hogy semmit se lépne, hogy megmentsen… De az erőm fogytán. Szinte már hulla vagyok… - ARU! – ragadott meg a torkomnál, és az érzéketlenül szürke, hirtelen teremtett falak egyikéhez szorított. A karjaim automatikusan az életemet próbálva menteni kulcsolódtak a fojtogató kézre.

- Yukiteru…kun… - préseltem ki a maradék levegővel a nevet, mellyel még hagytam magam hamis reményekben ringatni.

- Megmondtam, hogy hívj YUKKI-nak! – a fejem a falhoz csapódott. Éreztem, ahogy finoman vér csordul le a nyakamon. Már teljesen hozzászoktam ehhez a részhez, de ha elsőre megteszem ezt neki, akkor a folytatásban még jobban zokog a bensőm…

- Yukki… - engedett a szorításon, mire a talajra rogyott a testem. Szédültem. Bár ismertem a következő követelését, képtelen lettem volna megtenni…

- Nézz Rám! – egy jól irányzott rúgással elérte, hogy a mellkasomba szoruljon a levegő egy pillanatra, mire összerándulva köhögni kezdtem – Azt mondtam, nézz Rám! – mikor már nem használja az én nevem, biztosra vehetem, hogy lassan átlép az álomképébe. A derekam átkarolva, zárt, könnyes szemekkel közelebb hajolt, és csókolni kezdett. Tudom, hogy ez a szörnyeteg már nem ugyanaz az ember, akit szeretek, de az illata, az arca és a csókja akkor is emlékeztet a régi önmagára… - Yuno… - suttogta a könnyeivel küszködve – Szeretlek, Yuno… - vajon ha ez az egész nem történik a múltban, hallhattam volna valaha is Yukiteru-kun szájából, hogy Szeretlek, Aru…? Nem. Ha nincs ez a játék, én sem vagyok. Deus! Hogy lehettél hozzám ilyen kegyetlen!? – Yuno… - az ajkait finoman vezetgette a nyakamon végig, majd hirtelen az ölébe vont. Gasai-san nevét ismételgetve tágítani kezdett. A könnyeim nem emiatt eresztettem el, hanem a lelkemnek okozott fájdalomtól… - Szeretlek, Yuno! – fektetett el, majd fölém mászva csókolni kezdett. Aztán minden gond nélkül lassan eggyé váltunk. Yukiteru-kunt már az sem zavarja, hogy férfi vagyok… Minden alkalommal ugyanaz a póz, ugyanaz a végrehajtás. Ugyanúgy elvárja, hogy remegő hangon azt mondogassam neki; „Yukki… Yukki… Yukki…”. Egyszerűen kifogytam. Nem vagyok képes sokáig folytatni ezt… - Yuno… - mélyedt el bennem amennyire csak képes volt, majd elélvezett. Egy érzelmes csók bezárásképp, majd Gasai-san nevének emlegetése, míg egyszer csak fapofával el nem tűnik…

Aztán egy nap eljutottam oda, hogy valóban úgy döntsek, végzek magammal… Ha nem állít meg, a fájdalom ugyan kínoz addig, míg meg nem szűnik a tudatom, de utána szabad leszek! Ha pedig megment… Mégis mit éreznék? Boldog lennék?

Zsebre tett kézzel sétálgattam az előző világ megmaradt darabjai között. Milyen nosztalgikus is… Ideköt minden jó emlékem: a szerelmem és a barátok, akiket a szerelmem ölt meg... Hát nem nevetséges, hogy épp én maradtam meg mindegyikük közül?! Én, aki még csak nem is valóságos személy ezen a világon?!

Azt hiszem, elértem azt a pontot, amit nem szerettem volna: kezd eluralkodni rajtam az őrület! Tennem kell valamit ellene! Egy ház oldalának dőlve szedtem fel egy karót a földről. Fémkaró lehetett, de mára tompa és rozsdás. Mi lesz számomra ez a fájdalom a többivel szemben? Akaratlanul is keserűen elvigyorodok. Miért nem tettem meg eddig?

De ahogy magam elé tartottam, Yukiteru-kunt láttam meg előttem állni. Nem mondott semmit, csak nézett rám. Nagyot nyelve beszédre nyitottam a számat:

- Itt foglak hagyni! Szabad leszek! Itt fogsz meghalni egyes egedül! – szinte vihogtam a képébe, mint egy valódi őrült… Ő pedig némán állt tovább és figyelt – Nem érted? Itt fogsz megpusztulni egymagad! – még mindig semmi reakció… Behunytam a szemeimet és éreztem, ahogy a szám széle a vigyorból legörbül, miközben folytatom az ordítást – Nem akarsz megmenteni, hogy veled maradjak?! – nem tett semmit még most sem… - Mondd, hogy szeretsz, és itt maradok örökre! – néma csend. Felnézek, de még mindig egy helyben áll, és szánakozva figyel. Meg kell tennem… de a karjaim remegnek. Képtelen vagyok megölni magam! – Mondd, hogy szeretsz!!!

- Én csakis Yuno-t szeretem – a szavai mélyebbre fúródtak belém, mint amennyire ez a karó képes lenne. Remegve rogytam össze.

- MIÉRT?!

- Tudtam, hogy nem teszed meg… - fordított hátat nekem, mire erőt éreztem a karjaimban, és egy erőteljes mozdulattal a rozsdás fémdarabot magamba szúrtam. A fájdalom szinte semmi volt. És ahogy a tekintetem elhomályosodott, csak annyit láttam, ahogy Yukiteru-kun hátrapillant rám, és könnyes szempárral, szomorúan elmosolyodik…